Bár a Lisszaboni Szerződés elvileg megteremtette a közös külpolitika feltételeit, az Európai Unió továbbra sem képes komoly tényezőként fellépni a nemzetközi politikában, és egyre inkább jelentéktelen tényező benyomását kelti - írja a Newsweek. Az amerikai hetilap szerint a gond az, hogy maguk az európai vezetők sem akartak igazán egységes uniós hangot kialakítani a nemzetközi kérdésekben.

A nemzetközi politikában az 1930-as évek óta nem mentek végbe olyan gyökeres változások, mint amelyek ma alakítják át a nemzetközi színteret. A dinamikusan feltörekvő államok, mint Kína, India, Törökország és Brazília, illetve az újabban egyre határozottabban fellépő Oroszország korábban soha nem látott kihívást intéznek a régi demokráciákhoz. Ebben a helyzetben az Európai Unió - ahelyett, hogy kihasználná egyre bővülő közössége erejét - nem képes saját magát komoly külpolitikai szereplővé alakítani a nemzetközi porondon - írja a Newsweek.

Jól mutatja ezt, hogy a közelmúltban Brüsszel kénytelen volt lemondani az EU és az Egyesült Államok májusra tervezett csúcstalálkozóját, miután Barack Obama úgy döntött, nem vesz részt a "tartalmatlan fotóeseményen". Először azóta, hogy Winston Churchill és Franklin Roosevelt 1941-ban aláírta az Atlanti Chartát, a közös euroatlanti világkép kiüresedettnek, sőt furcsa ötletnek látszik - állapítja meg Denis MacShane a Newsweekben megjelent elemzésében. 

Pedig nem ez volt az eredeti szándék. Az EU intézményrendszerét megreformáló Lisszaboni Szerződést tavaly ősszel nagy felhajtás közepette ratifikálták. A dokumentum fennkölt nyelvezettel szól az unió közös külpolitikájáról, amelynek végrehajtásáért a tervek szerint két új hivatal, az Európai Tanács elnöke és a kül- és biztonságpolitikai főképviselő, azaz a külügyminiszter lett volna felelős. A gyakorlatban azonban nem működik az elképzelés. 

Mindenkinek kényelmes így

Elemzők már az Egyesült Államok és Kína együttműködésével kialakítható G2-csoport lehetőségéről beszélnek, amelyben az EU teljesen a partvonalra szorulna.

A koppenhágai klímakonferencián Kína figyelmen kívül hagyta az EU felhívásait, Oroszország pedig ugyancsak megkerüli Brüsszelt, és kétoldalú kapcsolatok kiépítésén munkálkodik az arra készséges európai vezetőkkel, köztük Silvio Berlusconi olasz kormányfővel. Törökország is semmibe veszi az EU Iránnal kapcsolatos aggályait azzal, hogy baráti kapcsolatokat ápol Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnökkel, Brazília pedig szintén nem volt tekintettel az unióra, amikor támogatásáról biztosította Argentínát a Falkland-szigetek feletti vitában.
Az alapvető problémát az okozza, hogy maguk az európai vezetők soha nem is akartak igazán egységes uniós hangot kialakítani a nemzetközi kérdésekben. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke például kifejezetten kelletlenül osztotta meg a nemzetközi rivaldafényt másokkal. Nicolas Sarkozy francia elnök saját jogon globális szereplőnek tartja magát: miközben Európa aggodalommal figyeli Oroszország új öntudatos fellépését, Párizs nemrég hadihajó-eladásról állapodott meg Moszkvával. 

A visszafogott külpolitikát követő Európai Unió Angela Merkelnek is megfelel; a jelek szerint a német kancellár elsődleges törekvése, hogy elkerüljön minden olyan lépést, amely árthat a német exportnak. Kényelmes a spanyol kormánynak is, amely továbbra sem hajlandó elismerni Koszovó függetlenségét, aláásva ezzel az átfogó balkáni rendezés reményét. Az EU erőtlensége miatt nem lehet oka panaszra Londonnak sem, ahol a májusi választásokig a külpolitika lényegében "jégre került".
A tagállamok vezetői megosztottak egy sor kulcsfontosságú külpolitikai kérdésben. Eltérnek a nézeteik arról, vajon konfrontálódjanak vagy barátkozzanak-e Oroszországgal, szívesen fogadják vagy elutasítsák-e a török tagsági kérelmet, illetve Izraellel szemben vajon kemény álláspontra helyezkedjenek-e. 
Nincs egyetértés abban sem, mit tegyenek Afganisztánban, ahová csak kevés EU-tagállam volt hajlandó katonákat küldeni a tálibok ellen, sőt Hollandiában egyenesen a kormány összeomlásához vezetett a vita. Még egy olyan viszonylag mellékes kérdésben sincs egyetértés, mint a Kubához fűződő kapcsolatok: egyes európai miniszterek tárgyalásokat folytatnak kubai tisztségviselőkkel, mások bojkottálják a karibi országot irányító rezsimet. 

Presztízs vagy valódi befolyás?

Európa egyébként nem nélkülözi a kreatív külpolitikai gondolkodókat. Ott van például a görög Jeórjiosz Papandreu, aki külügyminiszterként átalakította a görög-török kapcsolatokat, illetve a lengyel Radek Sikorski, akinek sikerült elsimítani a feszültségeket a szomszédos országokkal. Mindketten azonban belpolitikai küzdelmek foglyai, s ez teljesen leköti az idejüket. 

Brüsszel közben minden energiáját arra fordítja, hogy helyet követeljen magának a G8, a G20 és az IMF értekezletein, mintha a közösségnek kijáró presztízs biztosítása fontosabb lenne annál, hogy valódi befolyásra tegyen szert. 

Alapvetően nem a nemzetközi politikában lényegében ismeretlen Herman van Rompuy EU-elnök vagy a még nála is ismeretlenebb Catherine Ashton külügyi főképviselő tehet arról, hogy a gazdasági téren alig növekvő unió a maga hanyatló védelmi kiadásaival egyre jelentéktelenebb szerepet tölt be a világban. Igazából az európai vezetők a felelősek, akik a saját hazai érdekeiket előbbre helyezik az uniós érdekeknél. 
Eközben a közösség mindössze egy közös mezőgazdasági és kereskedelmi politikát tud felmutatni. A valódi egységes külpolitika távoli álom marad, és bizonytalan, mikor fognak az európai politikusok vagy a választók határozottan kiállni mellette. 

(Forrás: MTI)

http://www.hirszerzo.hu/cikk.befolyas_helyett_presztizs_ugrott_az_egyseges_eu-kulpolitika.148421.html